Négy évvel az LMP diadalmas parlamenti sikere után mára igencsak elszállt az ökopárt egykori fénye. Az LMP ma már csak önmaga árnyéka, és csak a csoda segítségével juthat újra be a törvényhozásba.
Az LMP bukása meglátásom szerint azon politikai kultúrával függ össze, amelynek megváltoztatását tűzte ki egykoron célul a párt: Lehet más a politika. Az elmúlt négy egyértelműen bebizonyította, hogy Magyarországon nem lehet más a politika – legalábbis egyelőre biztos nem.
Miért is?
Az ország politikai kultúráját továbbra is gyűlölködő megosztottság határozza meg – vagy más szóval: az ország kibékíthetetlenül kettészakadt. Éppen ezért olyan pártok számára, amelyek sem a jobb-, sem a baloldalhoz nem tartoznak, nincs hely a politikában. A frontok között egy ilyen párt mindenképpen felőrlődne. Egyedül a jobboldali radikális Jobbik jelent e téren némi kivételt, amennyiben a mérsékelt politikai spektrumon kívül helyezkedik el, hasonlóan a választóihoz.
A mérsékelt jobb- és baloldal a szemünk előtt folytat életre-halálra menő küzdelmet, amely ráadásul minden élethelyzetre kiterjed. A jobb- és a baloldali tábor gyakorlatilag hermetikusan elkülönül egymástól, és ez igencsak beárnyékolja a társadalmi együttélés lehetőségeit is. Magyarországon ma ezért két nyilvánosság van, és ennek megfelelően két valóság.
Miközben a szavazók egyik része kizárólag csak azon médiát fogyasztja, amely jóindulatúan viszonyul a nemzeti-konzervatív Orbán-kormányhoz, a szavazók másik részére csak a baloldali médiák ömlenek – és mindezen önkorlátozás mindkét oldal úgynevezett értelmiségét, véleményformálóit is érinti. Sőt, ők kifejezetten részt vállalnak a politikai kétosztatúság fenntartásában, elmélyítésében.
Túl jól ismerjük ezeket az öntelt figurákat! Ők ülnek az újságok szerkesztőségeiben, a tévék és rádiók stúdióiban, ahol a mindenkori másik tábor ellen hergelnek – egyesek csak burkoltan, mások hangosabban, vérmérséklet szerint. Gondoljunk csak a különböző televíziók újságíróklubjaira, amelyek csúcsra járatják a politikai egyoldalúságot és elfogultságot. És ami a legrosszabb, hogy ezek az emberek a saját oldalukon belül korifeusoknak, morális tekintélyeknek számítanak. Véleményük sokak számára szent és sérthetetlen, és bármit mondanak, azt készségesen és gondolkodás nélkül rágják újra híveik.
Nincs hát abban semmi furcsa, hogy az emberek ilyen politikai légkörben nem párbeszédre törekednek, hanem elbeszélnek egymás mellett, mégpedig vádaskodó, gyűlölködő hangnemben. Ha két eltérő politikai beállítottságú ember vitázik egymással, mindez nem egyszer a személyes kapcsolatok megszakításához vezet, akár többéves barátok vagy rokonok között is.
Magyarország fejlettségét illetően Ady Endre egykoron kompországról szólt, amely a Nyugat és a Kelet partjai között ide-oda billeg, és sehol sem tud véglegesen kikötni. A mai magyar politikára alkalmazva ezt a metaforát, azt láthatjuk, hogy se kompok, se kikötők nincsenek a magyar politikai életben. Két, egymástól igen távol eső part van csak, amelyet magával ragadó áramlat választ el, és manapság áthidalhatatlannak látszik.
A magyar politika ilyen radikalizálódásának magvát vélhetően az 1991-es Demokratikus Charta ültette el, amelyben a mára elsüllyedt, balliberális SZDSZ és a hozzá közeleső értelmiségiek adták a vezető erőt. Az SZDSZ akkoriban attól félt, hogy Antall József konzervatív kormánya autoriter rendszer felépítésére törekszik.
A konzervatív tábor demokratikus meggyőződését aztán az első Orbán-kormány idején is kétségbe vonta a baloldal. Ez csak mélyítette a politikai árkokat. A 2002-es választások után, amikor az akkori vesztes Orbán Viktor érthető okokból a jobboldal összefogásán ügyködött – például a polgári körök megszervezésével –, csak tovább erősödött a politikai megosztottság.
Az ellenségeskedés csúcspontját azonban vélhetően Gyurcsány őszödi beszédének nyilvánosságra kerülése jelentette, amikor is a politikai érzelmek fellángoltak, és az országot polgárháború-közeli hangulat kerítette hatalmába. Logikus következménye ennek, hogy a baloldal pedig most Orbán Viktort tekinti ördögnek. Magyarország tehát szó szerint egy ördögi körben van.
A szélsőséges megosztottságért természetesen elsősorban a politikusok maguk felelősek, ám ők maguk is foglyai azon politikai logikának, amely a sajátos magyar adottságokból táplálkozik. És ebből nem látszik egyelőre semmiféle kiút.
Mégpedig azért nem, mert még mindig azon értelmiségiek a hangadók, akik jelentősen kivették a részüket abban, hogy az ország politikai kultúrája mára odajutott, ahol van. Lényeges változások csak egy új politikusgenerációtól lennének várhatóak, amelynek lenne mersze kitörni ebből a destruktív barát-ellenség-sémából.
Egy mondatot azonban még megérdemel az LMP. Ha el is bukik a párt, mindenképpen a javára írandó, hogy legalább megpróbálta, milyen is lehetne egy más politika.
